A szabványok két alapvetô típusát különböztetjük meg: a formális és az informális szabványokat. Az elôbbieket legális, vagy de jure szabványoknak is hívjuk, hiszen azok formálisan szabványkiadásra jogosult, akkreditált nemzeti vagy nemzetközi intézmények kiadványai. Jellemzô példa ilyen szabványokra a FORTRAN 77, vagy az OSI modell szerinti FTAM, X.400 vagy X.500.
Nemzetközi szabványokat a nagyobb nemzetközi szakmai csoportosulások (pl. IEEE, vagy IEC), vagy az ISO, a Nemzetközi Szabványosítási Szervezet hozhat létre. Az ábrán néhány hivatalos szabványosítási szervezet látható, amelyek mûködési területük szerint lehetnek nemzetköziek, regionálisak (pl. Európa), vagy országosak.
Az ISO-ban a szabvány-alkotási és -fejlesztési munkákat mûszaki csoportok irányítják (TC, Technical Committee). Azokon belül albizottságok vagy munkacsoportok dolgoznak egy-egy részterület lefedésére. A nemzetközi részvételû munkacsoportokban a szabványtervezetekbôl néhány szavazásos ciklus során születnek meg a Draft International Standard (DIS) minôsítésû dokumentumok, majd újbóli 1-2 szavazási ciklus révén jönnek létre az International Standard (IS) minôsítésû, végleges szabványok.
Informális, vagy de facto szabványokat tipikusan olyan intézmények fejlesztenek ki és terjesztenek, amelyek széleskörû ipari elismertséggel, kapcsolattal rendelkeznek, de nincsen formális akkreditáltságuk. Ilyenre példa az X/Open, az OSF vagy a UNIX International. Ezek a cégek olyan dokumentumokat tettek közzé, amelyek szerint felépített fejlesztések bizonyították ipari hasznosságukat, mint pl. az OSF MOTIF, a SUN NFS, vagy az AT&T UNIX.
A szabványokat megkülönböztethetjük hatókör szerint is.
Egyes felhasználók, alkalmazók saját, belsô elôírást, szabványt írhatnak elô (üzemi szabvány), vagy egyes csoportok közös megállapodás szerint dolgozhatnak (szakmai). A technológia szerinti elkülönülésben az iparág-specifikus szakmai szervezetek köthetnek megállapodást, igy jöhetnek létre az országos vagy regionális szabványok.
A kormányzati, közigazgatási beruházások rendszeres volta miatt eddig általában formális szabványokat használtak a felhasználói igények specifikálására; megvárták, amíg a de jure szabványok végleges változatukban, kinyomtatva kerültek el a felhasználókhoz. Manapság egyre inkább bevett, hogy már a szabványokat DIS státuszuk idôszakában alkalmazzák, és ez tükrözi azt az elégedetlenséget, hogy a nemzetközi szabványok csak évek távlatában válnak érvényes IS-ekké.
Nagyobb felhasználói csoportok érdekei kényszerítô hatással vannak a formális szabványosítási szervezetekre, hogy hatékonyabban hozzanak létre gyártó-független specifikációkat.
A specifikáció-fejlesztéshez szükséges idôtartam fordítottan arányos a széleskörû elfogadtatással. Minél nagyobb konszenzusra pályázik egy specifikáció, annál hosszabb idôt vesz igénybe annak stabilizálása. A formális szabványalkotók úgy próbálnak széleskörû konszenzust elérni, hogy nyitottá teszik munkacsoportjukat minden érdekelt elôtt. Igy nagyobb az esély, hogy a végsô szabvány minden fél részére elfogadható lesz. A formális szabványok további jellegzetessége, hogy egységes a külalak, a nyelvezet és az ellenôrizhetôség.
Az informális szabványfejlesztô csoportok sokkal gyorsabban juthatnak végeredményhez. Mivel a fejlesztô csoportok nem nyitottak, így korlátozott a fejlesztôi csoport létszáma, hamarabb érhetô el a konszenzus. Az informális szabvány létrejötte után gyakori, hogy a szabványt átadják a formális szabványfejlesztôknek, azoktól várva a tartalmi változtatás nélküli, formai kidolgozás befejezését.